Nézzük, ki is az a Szent Bálint és mi is az a Valentin – nap.
Szent Bálint áldozópap, a római keresztényüldözés mártírja. Annyit tudunk, hogy II. Claudius Gothicus római császár uralkodása alatt fogták el és ítélték el a hitéért. Maga a császár igyekezett a pogány hitre téríteni, de Bálint babonaságnak nevezte a pogányságot, ezért ítélte el őt a császár. Egyes feljegyzések arról írnak, hogy Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Kivégzése pont február 14-ére esett. Búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. A neve latin eredetű, és a jelentése: Erős. Úgy beszélik, hogy több Bálint pap is élt, de a történészek szerint, egy és ugyanaz a személy. Akárhogyan is, Szent Bálint vértanú Istentől kapott gyógyító ereje miatt évszázadokig a lelki betegek, az ájulástól és epilepsziától szenvedők védőszentje volt, és egyáltalán nem volt szó még a szerelmesek védőszentjéről. Arról is írnak, hogy ő volt az első püspök, aki pogány férfit és egy keresztény nőt adott össze. Törvény tiltotta azt is, hogy katonai szolgálatot teljesító férfi, nem köthet házasságot. Így a fennmaradt írások szerint, Bálint, titokban adta össze a párokat, akiket a kertjében nyíló virágokkal ajándékozott meg.
Hazánkban német nyelvterületről terjedt el Szent Bálint tisztelete. Ünnepe már középkori naptárainkban, misekönyveinkben szerepelt, népszerűségét mutatja, hogy Bálint évszázadokig gyakori keresztnév volt, sőt családnévvé is vált. Bálint ünnepe a tavaszvárás kezdetére és a farsangi esküvők idejére esik – valószínűleg e naptári egybeesés miatt lett idővel a szerelmesek védőszentje, először Angliában és Franciaországban. A népszokások gyökere egészen az ókori Rómáig nyúlik vissza: február közepén tartották Lupercalia ünnepét, melyhez tisztító és termékenységi rítusok kapcsolódtak.
Az ókorból eredő ünnepet a keresztények február 14-én ünneplik, ami pontosan egy nappal az ókori Római Birodalom kedvelt Lupercalia ünnepe előtti nap. A rómaiak az ünnepet Lupercus és Faunus isteneken kívül az ókori Rómát alapító legendás testvérpár, Romulus és Remus tiszteletére tartották meg. A pogány ünnep központjában az a Lupercal nevű barlang állt, ahol a monda szerint egy farkas a városalapító két fiúcskát szoptatta.
Hazánkban e védőszentnek nem alakult ki jelentős egyházi kultusza. Február 14-ét szerelmesek napjaként Magyarországon csak 1990-től ünneplik, ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar néphitben nem volt e nap korábban is ünnep. Igaz, kicsit másképp, mint most. A hosszú tél után a tavaszvárás gondolatát kapcsolták hozzá. Azt tartották, hogy Bálint-napon választanak párt a verebek, vagy ekkor jönnek vissza a vándorló vadgalambok. Voltak olyan területek, ahol e napon szokás volt a madarakat etetni. A Bálint-napi időjárásból következtettek, milyen lesz a termés abban az évben. Száraz, hideg idő esetén jó termést vártak. A gazdasszonyok ekkor ültették tojásokra a kotlóstyúkokat, míg a férfiak szerint az ekkor ültetett facsemete bizonyosan megered. Ezen a napon elkezdték metszeni a gyümölcsfákat és a szőlőt, párosítani az állatokat.
De vannak különböző szerelmi praktikák is, amik e naphoz köthetök. Olyan almát kell enni, amelyiknek kilenc magva van. Azt a kilenc magot bele kell tenni egy óvatlan pillanatban a kiválasztott fiú zsebébe, akkor biztos, hogy bele fog szeretni a praktikát végző lányba. Meg kell gyújtani egy szál gyufát, megvárni, amíg elég, s amerre ekkor dőlni fog, abból az irányból fog jönni a szerelem. Ha valaki kilenc kútról vizet hoz, és azzal a kiszemelt legényt vagy lányt megitatja, akkor az illető mindig szeretni fogja. Naplemente után pedig nem szabad sepergetni a lánynak, mert nem megy férjhez.
Lehet, ki kellene próbálnom valamelyik praktikát?
Hátha végre bejön és megérkezne hozzám is a nagy Ő!
E.M.Miller
